A levél a NICU ápolónőnek, aki gondoskodott rólam, két anya elől

Tartalom:

Amikor 30 évvel ezelőtt születtem, csak 2 kg-ot súlyoztam, 2 oz. Anyám nem teljesen biztos abban, hogy milyen messzire ment vele, amikor született, de a méreteim alapján valószínűleg csak a harmadik trimeszterét kezdte, amikor munkába ment. Felnöttem, láttam a képeket és hallottam, hogy milyen történeteket mondanak róla a családom - arról, hogy milyen kicsi voltam, arról, hogy három hónapot töltöttem a kórházban a születésem után, arról, hogyan küzdöttek ahhoz, hogy elég ruhát találjanak a valójában hazahozzok, amikor az idő volt - de nagyrészt nem jelentett nekem semmit. Hogy lehetne? Nulla emlékezetem volt róla, és semmit nem kötöztettem bele a más emberek emlékeihez. De most, jól, most, hogy most már egy anyám, határozottan jelent valamit nekem.

Amikor saját gyermekeimet, testvéri ikreket születtem, pontosan 25 héten és öt napos korban született, még kevésbé mérlegeltek, mint én, és sokkal rosszabb állapotban voltak. Teljes szellőztetésre volt szükségük ahhoz, hogy lélegezzenek az örökkévalóságnak, és több mint 100 napot töltöttünk a NICU-ban, lovagolva hullámvölgyön, felborulásokon és műtéteken, mielőtt hazahozhattuk volna őket. Az orvosok és az ápolók hihetetlen, szívélyes gondoskodásának köszönhetően, az emberek, akiknek a feladata az volt, hogy betegek maradjanak, apró csecsemők, mint az enyém életben, minden alkalommal, amikor elindultak. És látva, hogy ez a gondoskodás, látva, hogy az én (és mindenki más) gyermekeim iránti elkötelezettségem rájött, hogy valaki egyszer már mindent megtett nekem is. Fogalmam sincs, ki volt az, aki rám nézett, amikor az inkubátorban voltam a baba, és valószínűleg soha nem fogok megtudni. De annyira sok dolog van, amit szeretnék mondani a NICU ápolónak, aki gondoskodott rólam, most, hogy én magam vagyok az anyám.

Azt akarom, hogy tudja, hogy most mindent tudok, amit nekem adott volna. Hogy 12 órás eltolódást töltött volna rajta, és számos más csecsemőn, hogy megbizonyosodjon arról, hogy lélegeztünk és stabilak vagyunk. És ha életem kezdetén a nővérem volt, tudom, milyen feladat lenne. Valószínűleg beállítottam a monitor riasztásait a rendszeres, az oxigéntelítettség és a szívfrekvencia mérése mellett, ami a szüleim gyomrát fordítaná. És minden alkalommal, amennyit csak tudott, megpróbálta megtenni, hogy mindent megtesz, hogy megtartsa engem, hogy segítsen nekem egy olyan pontra, ahol egy nap, a félelmetes, fiatal szülők végre hazahozhatnak.

Tudom, hogy milyen fontos része volt életemnek az első néhány hónapban, és milyen nagy szerepet játszott abban, hogy elég erős legyen ahhoz, hogy hazamegyek és életemben élhessem.

Mit mondanék neki, ha tudom, hogy most már tudom, mennyi munkája nem csak engem, a babát, hanem a családomat is - mind a családokat -, akik félnek és sokkolnak, és nem mindig nagyon szépek vagy megértés, azok az emberek, akik válaszokat, magyarázatokat, reményt és empátiát keresnek. És tudom, hogy mindent el kellett volna csinálnia, miközben hihetetlenül finom vonalat sétál, próbálva arra ösztönözni a családomat, hogy reménykedjen, hogy megünnepeljék a kis nyereményeket, ugyanakkor jól tudom, hogy bármi is történhet minden percben, ami elviselhet távol tőle.

Szeretném, ha tudná, hogy most megértem, hogyan gondoskodott rólam, hogy tudott volna róla apró részleteket rólam, mint melyik oldalról szeretnék hazudni, vagy hogy szerettem volna tartani. Tudom, hogy ő lett volna az a személy, aki megmutatta a szüleimnek, hogy hogyan változtatom meg először az én elképzelhetetlenül kis pelenkát, vagy hogy miért adok nekem fürdőt, ha egy kicsit nagyobb. Tudom, hogy milyen fontos része volt életemnek az első néhány hónapban, és milyen nagy szerepet játszott abban, hogy elég erős legyen ahhoz, hogy hazamegyek és életemben élhessem.

Néha gondolok rá, bárki is ő (és valójában valószínűleg sok kórház volt a kórházi tartózkodásom alatt), és azon tűnődöm, hogy egész idő alatt együtt tölthettünk volna, amikor a szüleim nem tudtak a kórházban lenni. az órákban, amikor bízott nekem az ő gondozásában, imádkozva, hogy ő adjon nekem mindent, amit esetleg képes lehet az említett órákban. És tudom, hogy ha kedvelik és bízik benne, hihetetlen megkönnyebbülést éreztek volna, amikor ott volt, tudván, hogy rendben van, hogy nem kell túl sokat aggódniuk, amikor ideje volt hazamenni, még bár megölte őket, hogy ténylegesen megcsinálják.

Most és aztán azt gondolom, hogy milyen csodálatos lenne újra találkozni vele az összes év után, mondjuk hé, nézd! Élek és egészséges vagyok és nőttem, és segítettél, hogy ez megtörténjen! El tudom képzelni, hogy mennyire szeretném megköszönni neki, amit tudtam, hogy adta nekem, és számtalan más babát (akik közül néhányan elkerülhetetlenül meghalt volna a gondjaiban az igazán rossz napokon). Először is tudom, hogy a NICU ápoló és apró páciensei közötti kapcsolat egyedülálló, véges egy, amely egy bizonyos ideig létezik. Gyermekeim, Madeleine és Reid, most 3 évesek, és már régóta elfelejtették a csodálatos, kedves asszonyokat, akik gondoskodtak róluk - mindannyiunk számára -, és azok a nők, akik maguk is eltartottak azért, hogy oly sok más babát vigyázzanak. ugyanúgy, mindannyian ugyanolyan odaadással. Mostanra a nővérem valószínűleg egyáltalán nem emlékezne rám, valószínűleg a szüleim emlékére sem. Néhány hónapig 1986-ban azonban az életem egyik legfontosabb embere lett volna, és ezért nagyon hálás vagyok.

Néha szomorúnak érzem, tudva, hogy Maddie és Reid anélkül nőnek fel, hogy valódi megértést kapjanak arról, hogy mennyi csodálatos nővérük - Joan, Kathryn, Narjis, Wendy - jelentette és még mindig azt jelentette számunkra, hogy mennyire adták a kis családunkat a legfélelmetesebb idő alatt az életünkben. De azt is tudom, hogy pontosan így kell lennie. És talán rendben van. Végtére is, én egyáltalán nem fogom elfelejteni.