Miért van egy évezredes anya, miután a szülés utáni depresszió volt, így sokkal nehezebb volt

Tartalom:

Amikor a férjem és én úgy döntöttünk, hogy hozzunk létre egy családot, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem mindenki azt gondolta, hogy kész vagyok anya. Csak 22 éves voltam, amikor a fiam megszületett, és néhány barát, család és még idegenek is kifejtették aggodalmukat az életkorom alatt a terhességem alatt. A véleményüktől függetlenül éreztem magam, hogy anya vagyok. Izgatott voltam, és várom az életem új fejezetét. Tehát amikor a depresszió egy tonna téglához érett, el akartam rejteni azt a világtól. Úgy éreztem, nem tudok senkinek sem mondani a szülés utáni depresszióról, mert ezeréves anyám voltam, úgyhogy nem.

Olyan sokáig töltöttem, hogy anyám legyek, és arra gondoltam, hogy természetesen jó lesz az anyaságban, hogy a szülés utáni depresszióom teljesen megvédett. A borzalmas dolgok közül, amit olvastam a „ Mire számíthatsz, ha vársz, a szülés után” depresszió volt az egyetlen olyan terület, amibe belemerültem. Azt hittem, semmilyen módon nem történhetett meg velem. Csak nem tudott. Túl boldog voltam a terhességemben, túlságosan felkészült voltam a kisfiúm érkezésére, "túlságosan felkészült" voltam, hogy kudarcot valljak. De annyira rossz voltam.

Meg akartam bizonyítani, hogy készen állok az anyaságra, és elismerem, hogy az általam felvett útdíj csak azt bizonyítja, hogy mit féltem, hogy mások már gondolták: hogy nem voltam készen. Hogy túl fiatal voltam.

Most már tudom, hogy nem volt kontrollom a szülés utáni depresszióval szemben, de akkoriban úgy éreztem, hogy nem sikerült. Úgy tűnt, hogy a nap után a kudarc. Nem voltam az anyám, akit elképzeltem. Nem voltam boldog. Nem tudtam, hogyan nyugtassam és megnyugtassam a babámat. Elfogyasztotta negatív energiámat. Ahogy egyre inkább pánikba esett, úgy tette. A félelem és a szorongás a félelem és a szorongás, kerek és körös lettünk. Ez egy ördögi kör volt, amit nem tudtam megtörni.

A napjaimat sírtam, és néha néhány percig pihentem a szobámban, és szeretném elmondani valakinek - bárkinek - hogyan éreztem magam. Azt mondanám a férjemnek, hogy milyen nehéz volt, de azt hitte, hogy a szülői szokás nehézségéről beszélek: a kimerültségről, a kényelmességről, a elfoglalt unalomról. Nem látott engem a legrosszabbnál. Senki sem tett.

Nem mondtam senkinek a szülés utáni depresszióról, mert attól tartottam, hogy az ítéletet kaptam, ha annyira kérek segítséget az ételekről, nem is beszélve a mentális egészségemről. Meg akartam bizonyítani, hogy készen állok az anyaságra, és elismerem, hogy az általam felvett útdíj csak azt bizonyítja, hogy mit féltem, hogy mások már gondolták: hogy nem voltam készen. Hogy túl fiatal voltam.

Egy részem azon tűnődött, vajon ez volt-e az anyaság. Megnézném a gyerekekkel rendelkező nők szociális média oldalát, amit csak távolról tudtam, és úgy gondoltam, talán mindannyian egyszerűen megtartottunk valamiféle bonyolult karaktert, amit senki nem beszél. Mintha az anyaság egyfajta titkos szenvedélyklub lenne, egy kimondatlan szabály, hogy csak a jó dolgokat említjük. Talán mindenki úgy érzi ezt, gondoltam. Talán mindnyájan hazudunk arról, hogy mi érzi magát anyának.

Amint rájöttem, hogy valami rossz volt, többet akartam elrejteni.

Annyira rosszul akartam kérdezni valakit, ha ez igaz lenne, de az idő múlásával biztos voltam benne, hogy nem. Senkinek sem lenne más gyermeke, ha úgy érezte, hogy ezt szorosan a szorongás és az ön gyűlölet és a szeretet között húzta. Senki sem tudott jó lelkiismeretben megmondani egy gyermektelen asszonynak, hogy az anyaságba kerüljön, hogy „annyira megéri” anélkül, hogy megemlítette volna ezt a lelki szopás sötétséget.

Mégis, amikor rájöttem, hogy valami rossz volt, többet akartam elrejteni. Nem akartam mindenkinek megelégedni azzal, hogy igaza van az anyámnak való képtelenségemre. Már bizonytalanul éreztem magam, hogy mit csináltam, és a szellemileg instabil érzés annyira szégyen volt. Szégyelltem azt a tényt, hogy kiáltottam a kisbabám felett, aki nem alszik. Szégyelltem, hogy milyen rosszul voltam felszerelve a sikítás óráival. Szégyelltem, hogy hogyan mentem el mentálisan, néha még mielőtt reggel elmentem az ágyból.

Amikor visszatekintek erre az évre, azon tűnődöm, hogy milyen élet lehetett volna, ha elég magabiztosnak éreztem magam, hogy segítséget nyújtson.

Még mindig annyira akartam, hogy jó legyen az anyaságban. De nem tudtam, hogyan változtassam meg, vagy hogyan tudom elismerni, hogy segítségre volt szükségem a változtatáshoz. Annyira megbénultam attól, hogy mások mit gondolnának, és annyira becsapnának a depresszió ködébe, hogy nem láttam, hogy ellentétes volt, hogy csendben maradjon. Úgy éreztem, hogy bevallottam a harcomat, hogy befogadom a "vereséget"; több okot adva az embereknek arra, hogy azt gondolják, hogy túl fiatal vagyok és naiv voltam, hogy szülőkké váljak. Tudom, hogy kijöttem volna, és megkaptam a segítséget, amire szükségem volt, jobb anya lettem volna.

A fiatal anyaságnak a mentális betegségek megbélyegzésével párosított megbélyegzése túl sok volt számomra. Nem ismerem el, hogy a szülés utáni depresszióval küzdöttem, amíg már nem jöttem ki természetesen, jóval több mint egy évvel később. Még akkor is idegesnek éreztem magam, hogy elismertem, vajon azon gondolkoztam, milyen szokatlan következményekkel járhat a vallomásom.

Amikor visszatekintek erre az évre, azon tűnődöm, hogy milyen élet lehetett volna, ha elég magabiztosnak éreztem magam, hogy segítséget nyújtson. Kíváncsi vagyok, hogy az első év milyen különböző volt, és azt gondolom, hogy hogyan élvezhettem a fiam csecsemőjét, ahelyett, hogy egész idő alatt birkózott volna a depresszióval. Az összes baj, vajon, súlya súlyosan rám merülne, és az a tudás, hogy a dolgok másképp lehetnek, néha túl sok. Gyakran szeretném visszamenni és elmondani magamnak, hogy éppolyan jó voltam, mint bárki más, de nem akartam egyedül menni ezen az úton.