Volt egy traumás születési élmény, és ez az, ami tetszik

Tartalom:

Mint sok első terhes nő, a fejemben eléggé világos elképzelésem volt arról, hogyan akartam a születési élményemet. Annyira fontosnak látszott, hogy igaza van - az ikrek bejárata a világba - és annyira rosszul akartam, hogy nyugodt, boldog legyen, irányítás alatt. Születési fantáziámban a férjem és én megtartanánk egészséges, síró újszülöttünket, és azonnal beleszeretnénk. És minden évben születésnapjukon elmondom nekik a születésük napját, és azt a napot, amikor találkoztunk először, ahogy az én anyám is tett számomra az elmúlt 29 évben. Még azt sem tudtam, hogy milyen traumás születési élmény volt, nem is beszélve arról, hogy a nők rendelkeztek velük.

De nem kaptam meg olyan fajta születési élményt, amit egyáltalán nem akartam - sőt, még közel sem. Ehelyett hirtelen születtem 25 hetes terhesség alatt, bonyolult és félelmetes terhesség után. Mindegyik csecsemőnk 2 fontnál kevesebbet sújtott, és nem tudtak lélegzetlen lélegezni.

A születés maga is elmosódottnak érezte magát. Rejtettem a OR-ba, gyorsan eljuttattam a kislányom, csak néhány kis tolatás után. Húsz perc múlva a fiam vészhelyzetben érkezett. Miután kiszállították őket, a kezelőasztalon zsibbadtam és sírtam, míg az orvosok és ápolók csapata újjáéledt a csecsemőimnek, és azokat erősen működő szellőztetőkhöz csatolták, amelyek legalább egy darabig életben tartották őket. Miközben voltam varrva, feleségem jött hozzám, iPhone a kezében.

- Fényképeket vettem - mondta idegesen. - Nem gondoltam, hogy kell, de a nővér megkérdezte tőlem, hogy akarok-e, és nem akartam, hogy azt higgyék. - Később, amikor láttam a képeket, megértettem a habozását. Minden baba lehetetlenül apró volt, fényes vörös bőrrel, a szemek még mindig olvasztottak, műanyagba csomagolva értékes testhő megőrzése érdekében. Egyáltalán nem hasonlítottak az újszülöttekre, akiket elképzeltem a fejemben. Alig alig éltek.

Az ikrek szinte négy hónappal a születésük után maradtak a NICU-ban, és sok bukást és lelátást tapasztaltunk. A lányunknak nagyon súlyos agyvérzése volt (elég gyakori a már korábban született csecsemőknél), és két műtétre volt szükségük, mielőtt még elérte a határidőt. De valahogy viszonylag sérülékenyek lettek, és amikor végül mindannyian együtt voltunk, csak a négyünk, hihetetlenül hálásnak éreztük magunkat. Megvertük az esélyeket, elhagytuk az összes golyót. Azt hittük, hogy a legrosszabb mögöttünk volt.

Miután letelepedtünk az új otthonunkba, azt feltételeztem, hogy el tudom felejteni az összes fájdalmat, amiről tartottam, hogy az életemben már nincs szükség rá. Végtére is, a gyerekeink rendben voltak. A dolgok rendben voltak. Rájöttem, hogy visszatérek a normális működéshez, hogy minden boldog és fényes lesz újra - és én tényleg elkaptam a védelmet, amikor nem.

Annyira érzelmileg történt velünk a NICU-ban. Minden nap a tűkre és tűkre vártunk, azon tűnődve, hogy milyen problémák merülnek fel. Rossz hírünk van, aztán reménykedő hírek, majd több rossz hír. Órákat sírtam a csecsemőim ágyainál, és szívvel elszenvedtem a szenvedéseiket, és a szívem aljáról bocsánatot kértek tőlük, hogy a testem nem tudta megőrizni őket a megérdemelt módon. De sok is volt, sok dolog, amit nem is engedtem magamnak, mint a valóság, hogy bármikor meg tudnak halni, hogy soha nem jöttünk ki az erdőből, amíg otthonukba nem hoznak, mint ahogy minden este, El kellett hagynom őket a kórházban, miközben hazamentem, úgy téve, hogy egyedül hagyom a törékeny babákat ápolókkal és orvosokkal, amíg nem tudod visszaállítani a következő napon, nem volt a legrosszabb az egész világon. Nem hagytam magam elgondolkodni a kis lányom fején dolgozó sebészeknél - kétszer. Csak nem tudtam.

Az összes említés súlya nem sújtott rám azonnal, de amikor megtörténtek, keményen sújtottak. Olyan dolgok emlékei, mint az életüket figyelő gépek hangja, amely akkoriban alig zavarta meg nekem, hirtelen sírni fog. Gyermekorvosunkkal - egy orvosral, aki nem találkozott az ikrekkel, amíg otthon nem volt, és jól járt - találkozott a gyomrom fordulattal: csak nem értette, hogy mi voltunk, és szükségem volt rá, hogy úgy cselekedjen, mintha nagy ügy.

Számomra úgy tűnt, hogy a világ minden nő egészséges és boldogan terhes körülöttem. Mindenki, kivéve engem.

Mindig úgy gondoltam, hogy a poszt-traumás stresszbetegség olyan kérdés, amely csak a visszatérő háborús veteránokra vagy az embereket, akiket megerőszakoltak vagy megfertőztek vagy elraboltak (vagy valami hasonlóan rettenetes). De most már rájöttem, hogy az ilyen kis, beteg kisgyermekek szülésének tapasztalata, és azt követően, hogy hónapokig kórházban élnek, nem tudta, hogy vajon traumás lenne-e. Most már rájöttem, milyen gyakori, hogy más szülőknek ugyanazok a küzdelmek szenvednek, mint amilyenek a visszacsatolások és rémálmok és a harag és a szorongás. Olyannyira van, hogy nem tudsz érzelmileg foglalkozni, amikor megpróbálsz ott lenni a gyermekeddel, és amikor az idő elhalad, és a veszély fenyegetése már nem fenyegeti a fejedet, az a valóság, amit átéltél szeretsz egy ütést az arcodon - gyakran, ha legalább a legkevésbé várod.

Madeleine és Reid már majdnem 3, és boldog, egészséges, energikus, vidám apró emberek. Annyira szerencsések vagyunk, hogy a koraszülés miatt nem sok olyan tartós probléma merül fel, és remélhetőleg, amikor felnőnek, a születésük története nem jelent számukra sokat. De én? Annak ellenére, hogy néhány évvel ezelőtt született, még mindig vannak pillanatok, amikor esküszöm, hogy tegnap történt volna. Napjainkban a kórházban való tartózkodás a gyomomat. A Grey anatómiai epizódjain hallható páciens monitorok hallatszanak a levegőért, majd a csatornát. Még az őrlők tesztjei és kinevezése az ikrek szakembereivel is sírnak (még akkor is, ha a hír jó!). Az idő nagy részében, amikor még reménykedő, csodálatos történetek is megjelennek a többi kis elődöntőről a Facebook hírcsatornámban, be kell kattintanom a kis „x” -re, hogy elmegyek.

Gondolok a terhességem korai napjairól, az én optimista, boldog terhes önmagamról, akinek legnagyobb aggodalma volt, hogy egy epidurális-e vagy sem, és egy kicsit hiányzik neki. Néha azon tűnődöm, hogy én is megint érezném magam, vagy ha örökké háborítom, hogy mi történt velem és a kis családommal. De azt is tudom, hogy van valami, amit sok szülő nem ér véget: két gyönyörű, virágzó gyermek. És minden évben a születésnapjukon még mindig elmondom nekik a találkozás történetét. A legjobb és legrosszabb nap, amit valaha volt.