Hogyan futott az életem

Tartalom:

A futó „karrierem” fluke volt, egy igazi esélyes találkozás, amikor kedves barátom meghívott, hogy részt vegyek a Tough Mudderben, egy tartóssági eseménysorozatban, amely 10-16 mérföldnyi futást és akadályt tartalmaz ... katonai stílusú akadályokat. Az esemény nem egészen futás vagy verseny volt, de az úgynevezett „legnehezebb” esemény a bolygón. (Az átkozott dolog halálos mentességgel járt alá, amit alá kellett írnom.) És én ugrottam be. Miután évekig küzdöttem a saját egészségemmel, az apám elvesztésével, depresszióval és szorongással, morzsolódó, összeomló házassággal, én meg kell tennie valamit, ami életben érzem magam. Szükségem volt valamire, ami arra emlékeztetne, hogy a tűz merészen belül ég. És így elkezdtem futni, megtalálni magam és megmenteni az életemet.

Amikor 13 éves voltam, szívdörgéssel diagnosztizáltam. Ez ártatlan volt, szerencsére, és még ma is, de a rutinszerű ellenőrzés során kardiológusom is felfedezte, hogy kicsi görbe van a nyakam alapja közelében. Azt mondta, nem tűnik túl súlyosnak, de kétségtelenül szkoliózis volt. Azt javasolta, hogy anyám elvisz egy ortopédba, amit ő tett, mindössze négy nappal a 14 születésnapom után. Egy sor röntgensugár és egy rövid fizikai vizsga után megtanultam, hogy két görbe van: a mellkasi görbe - vagy a gerinc közepe - és az alsó gerinc lumbális görbéje. A lumbális görbe volt a probléma; a lumbális görbe nagy aggodalomra ad okot, mivel 54 fok volt. És bár "[két] százaléka [három] százaléka az amerikaiaknak ... szolioziója van, kevesebb, mint 0, 1 százalékuk van a gerincgörbéknél, amelyek mérete nagyobb, mint 40 fok." Egy 54 fokos görbe azt jelentette, hogy a műtét több mint valószínű volt, elkerülhetetlen volt. De először megpróbálták megállítani a görbe "növekedését". Az orvosok úgy vélték, hogy bár nem tudták meggyógyítani vagy megjavítani, megtarthatták. A következő év folyamán viseltem a háttámlát: egy nagy, kézzel öntött üvegszálas tok, amely lefedi az egész törzsemet, és elfojtotta az 5 méteres keretem minden hüvelykét, a hónaljtól a medence csontjának tetejéig. Naponta 16 órát viseltem több hónapig, mielőtt éjszaka elkezdtem levenni, és az iskolába zárva tartottam. (A "Quasimodo" becenév nem segít megismerni a középiskolát.)

Mire visszatértem az orvoshoz, hogy leesik, a görbe meghaladta a 60 fokot. Fájdalomban és deformálva voltam - jobb bal vállam fölé tornyosított vállam, a lábam két különböző hosszúságú volt, és a medencéje előremutató - és csak rosszabbodott. Mire visszatértem az orvoshoz, a műtét volt az egyetlen lehetőség.

Csak három héttel a 15 születésnapom előtt nyolc és fél órás mûködést tartottam fenn. A bal alsó bordámat eltávolítottam és őröltem, és öt csavarral és egy acélrúddal együtt használtam a gerincem biztosítására. A remény az volt, hogy a rúd támogatná a gerincemet, miközben a fúzió és az immobilizáció megakadályozná a görbület fejlődését. A remény volt, hogy a műtét legalább 50 százalékkal korrigálja a görbét.

Ironikus módon, a dolgok, amiket gyűlöltek, a fájdalom, a fájdalom, a nehéz mellkas - lettek azok, amelyek elragadtattak. Minden fájdalom bebizonyította, hogy meg tudom csinálni.

Egy évvel később, 16-kor depresszióval diagnosztizáltam. 18-ig munkanélküli főiskolai lemorzsolódás voltam, és 25-en az alkohol és a függőség mind az életemben domináns szerepet játszott. Fizikailag töröttem, érzelmileg megsemmisültem és mentálisan instabil voltam. A szó minden értelemében roncs voltam. Ekkor a barátom kísértett egy kemény Mudderrel. Én a leggyengébb és legsebezhetőbb voltam, de amikor elkezdtem a képzést, megtaláltam az erőt és az én lépést. Több embert éreztem, hogy évek óta voltam. Röviden, úgy éreztem, mint én .

Az első „edzőteremet” Philadelphia elővárosi utcáin végeztem. Megpróbáltam lélegezni, a lábam lüktetett, és a borjaim fájóztak. Mi a fenét gondoltam? De annak ellenére, hogy én magam bántottam, én is nyomottam. Egy mérföld félre, majd kettőre fordult, és sokáig kettő lett három. Hosszú ideig futottam. És szerettem.

Ironikus módon, a dolgok, amiket gyűlöltek, a fájdalom, a fájdalom, a nehéz mellkas - lettek azok, amelyek elragadtattak. Minden fájdalom bebizonyította, hogy meg tudom csinálni. Én magam is vigyázhattam és vigyázhattam magamra. A fájdalmak mindenkor tudatában voltak az erõmnek - egy erõnek, amirõl nem tudtam, hogy van -, és a megerõsített lélegzetem emlékeztetett, hogy élek. Nem voltam tökéletes, és a depresszióom gyakran bénult, de lélegeztem. Élek voltam.

Hosszú ideig nem futottam, hogy legyőzzem a múltomat. Szó szerint futottam a jövőem felé. Futtattam, hogy megmenthessem az életemet. A futás adott nekem egy üzletet, hogy kifejezzem magam, egy módja annak, hogy megtaláljam magam, és egy módja annak, hogy bizonyítsam magamnak . Apám halála, a depresszió, a műtétem és az összeomló házasságom között valami szilárdra volt szükségem. Valami következetes. Valami stabil. A futás ez a horgony lett. Biztonságos hely. Csendes hely. Egy felhatalmazó tér. Ez volt az egyetlen hely, ahol tudtam, hogy bármit is tudok mondani. Elég jó voltam, elég erős voltam és eléggé magabiztos voltam futás közben.

Fussam, hogy erős és képes vagyok. Futtatom, hogy meggyógyítsam az elmém, és megnyugtassam a lelkemet, és futok, hogy emlékeztessem magamra, hogy élek. És depresszióval szükségem van erre az emlékeztetőre.

Mindezen évek után még nem találtam egy eseményt, ami nem segíthet nekem. Meggyógyította a depressziómat, vagy elvesztette a fizikai fájdalmat és a betegségeket? Nem, de a futás megmentett engem. Napokon, amikor úgy éreztem, hogy feladom, csipkézem a cipőmet, és kirúgom az ajtót. A bokaim és a lábamra támaszkodva orvosi bordákkal futottam. Fülekkel futottam az arcomon. Súlyosan megzavart térdgel futottam, és addig futottam, amíg el nem érem a 18 mérföldes célom - és négy nap alatt négy futamot futtattam (5k, 10k, félmaraton és teljes maraton). A futás a józanságom. Ha abbahagyom a futást, többet fáj - nem fizikailag, hanem szellemileg és szellemileg.

Fussam, hogy erős és képes vagyok. Futtatom, hogy meggyógyítsam az elmém, és megnyugtassam a lelkemet, és futok, hogy emlékeztessem magamra, hogy élek. És depresszióval szükségem van erre az emlékeztetőre. Tudnom kell, mert néha a fejemben lévő baljós kis hang másképp mondja.

A futás bátorságot adott nekem magamért és az életemért. Lehetővé tette számomra, hogy hatékonyabban harcoljam a depresszióval, és nekem adtam nekem, hogy a házasságomért harcolok. Erőt kapok - erőt, amire szükségem van a negatív démonok elleni küzdelemben a fejemben, azok, akik azt mondják nekem, hogy kudarcot vallok és önmaga kétséges. Minél gyorsabban megyek, annál hangosabban sikolnak, de nem tudnak elkapni.